A hordókészítés jó minőségű, lehetőleg csomómentes tölgyfa rönkök méretre vágásával és a leszabott tuskók sugárirányú feldarabolásával kezdődött. A dongákat faragóbárddal nagyolták ki, majd a satunak használt faragószékbe befogva vonókéssel és gyaluval készre igazították. A munkában a méreteket rögzítő sablonok, úgynevezett módlák voltak segítségükre. A kifaragott dongákat két évig pihentették. Az erre szolgáló szárítómáglyákat az udvar végében rakták fel: mindegyikben száz gönci hordóhoz szükséges alapanyag – donga és hordófenék – száradt.

A hordókészítés következő műveleteként a kádár az abroncsokba állítja a dongákat, befeszíti, majd felrakja a többi abroncsot. Az évszázadokig használt mogyorófa-abroncsokat csak lassan váltotta fel a vasabroncs, amelynek használata a borvidéken az 1850-es években jutott túlsúlyba. A vasabroncs ugyan tovább növelte az amúgy is drága hordó árát, a hosszú úton azonban csökkent az elfolyás veszélye.

Az összeállított edényt a bodnár forgácsból rakott tűz fölött egy speciális szerszámmal húzza össze. Gyaluk, csínvágók, körző segítségével kerül lassan minden donga a helyére. Végül a bodnár beilleszti a hordófeneket, kifúrja a csapnak való lyukat, és véglegesre szögecseli az abroncsokat.

A bodnárok kéziszerszámai lényegében évszázadokon át változatlanok voltak. A technológiában az első komoly áttörést a gyaluk megjelenése jelentette a 18. században. Ez az újítás német földről terjedt, főként a céhes legények vándoréveinek köszönhetően.

A hordó nemcsak a bortárolás és szállítás eszköze volt. A jó minőségű tölgyfa jellegzetes ízeket, aromákat kölcsönöz a boroknak, finom savakkal gazdagítja azokat. A ma divatos barikolás a Hegyalján évszázados gyakorlat volt, hiszen az új bor mindig új hordóba került vagy ha mégsem, akkor a hordók dongáit újra gyalulták!