Egészen a 17. századig, a vasabroncsok tömeges elterjedéséig a borvidéken nélkülözhetetlen tudás volt a borkötőké. Ők voltak azok a kádárok, akik a berkével, azaz fűzvesszővel összekötözött és idővel elgyengült, megtágult mogyoróvessző abroncsokat cserélték, javították, amikor a hordóból a bor ereszteni kezdett. Hálátlan szakma volt, mert ha az abroncskötő berke elpattant – ez gyakran előfordult például a tavaszi hőmérséklet változáskor –, azonnal orvosolni kellett a bajt, sőt az elfolyt must és bor árát is meg kellett téríteni.

A környező és távolabbi vidékekről nagy számban érkező szőlőmunkásokat – férfiakat, lányokat, asszonyokat – a borvidéken betyároknak nevezték. A kifejezés ekkoriban alkalmi munkából élő vándorló munkásokra vonatkozott, „kóborló, útonálló” jelentése csak a későbbiekben erősödött fel. Sokszor idegenből érkeztek a szőlőpásztorok is, akik a lopások, de főként a szőlőpusztító madarak ellen kereplőkkel, puskákkal védték a termést.

A szőlő- és boradók beszedésével megbízott dézsmások, borbírók, törkölylátók, kádszúrók szerepe  már a szüretkor megkezdődött és egészen a bor kocsmai kiméréséig tartott. Mivel a sokféle földesúri és egyházi adót  a mustból szedték, a terhek csökkentésének legkézenfekvőbb módja az volt, hogy a szőlősgazdák megpróbálták minél „levesebbre” hagyni a törkölyt, amit otthon „adómentesen” dolgoztak fel. E visszaélések megfékezésére a törkölylátókat alkalmazták, akik ellenőrizték nem maradt-e must a törkölyön, a kádszúrók pedig a csapon keresztül egy hosszú vessző segítségével lecsepegtették a földesúrnak járó levet. Megismerkedhetünk